2013, a ballagásom
Ma ballagok. Mindenki izgató csendben várt a harmadik szünetre az osztályomból. A szemeimmel kerestem más szemeket, akik még rajtam kívül az órát lesik minden pillanatban. Karcsi a nyakkendőjét igazgatta a telefonja lezárt fekete képernyőjében, Anett a padot csapkodta miközben suttogva Medelinnek magyarázott, Doru pedig a könyvborítóit símította. A lomos, sötétszürke táskájában biztos összegyűrődtek. Lehet gyanús volt a tanárnak is, hogy körülbelül másfél percig mozdulatlanul hátrafele néztem, de megakadtam a látványon. Doru erős kezein minden egyes könyv felemelésénél kiduzzadtak az erek. Még akkor is, ha csak egy pártized oldalas könyvről van szó. Minden mozdulata magabiztos. Minden mozdulata tökéletes.
Kicsengettek. Mindenki felkapta a fejét, és egyszerre lélegeztek fel. Mindenki kiment az udvarra, a tanár létezését elhanyagolván.
Az udvar gyönyörűen volt kidíszítve, minden szülőnek az arcán egy kedves és szeretetteli mosoly várakozott gyermekeik láttára. Ahogy mindenki a szüleikhez sietett, átnyújtottak egy kisebb ajándékos szatyrot. De nekem nem. Nem volt meg a ballagási ajándékom. Nem volt kitől megkapjam. Nincs itt. Megígérte, hogy itt lesz. Időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése